Felnőttmese a szeretetről és a szabadságról
Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli birodalom volt egy falu. Ez különleges falu volt, mert itt olyan emberek telepedtek le, akiket már megpróbált az élet. Az emberek abban a reményben jöttek ebbe a faluba, hogy békességre, nyugalomra és boldogságra leljenek itt. A faluban minden letelepedő ember kapott egy kis darab földet, amivel azt kezdhetett, amit csak a szíve diktált.
Élt ebben a faluban egy férfi. Erőt és bátorságot, magabiztosságot árasztott magából, megfordultak utána az asszonyok. Ő is szívesen fordult az asszonyok után, de különösen az az asszony tetszett meg neki, akinek a kis földecskéje szomszédos volt az övével. Tetszett neki az asszony ringó járása, csípőjének az íve, dereka karcsúsága. A férfi sokat volt úton, járt-kelt a birodalomban keresztül-kasul, és úgy gondolta, addig is, amíg távol jár, biztonságosabb bekeríteni a földecskéjét, ne járjanak be oda illetéktelenek. Meg is valósította a tervét, de a kerítésbe beépített egy kis kaput, ami a szomszédasszonya kertjére nyílott. Amikor hazatért a hosszú útjairól, kinyitotta ezt a kis kaput, megállt ott, és átkiáltott az asszonynak: szépséges madárkám, itthon vagy-e, átrepülnél-e hozzám? Az asszony, mivel tetszett neki a fess férfi, elfogadta a hívást. Átrepült boldogan a férfi karjaiba. Amikor a férfi újból útra kelt, a ringó járású asszony hazatért a saját kis földecskéjén álló házába. Ahogy telt-múlt az idő, többször is odasétált a földjén át a kis kapuhoz, megpróbálta kinyitni, de a kaput mindig zárva találta. Az asszony egyre többször ült le a kerítés tövében, és vágyakozva gondolt a férfira. Egyszercsak kicsordultak a könnyei, és egy kis patak formájában végigfolytak a földön. Egy kis madárka egyszer elhullajtott ott egy magot, ami a patak tápláló vizétől kicsírázott, és a kerítés tövében szép borostyán bokorrá fejlődött. Látta az asszony, hogy a könnyeinek milyen teremtő ereje van, hát leült a kerítés tövébe, és sírt. A kis patakocska kanyargott a földén jobb-balra, átitatta a talajt, amiből egyre szebb és illatosabb virágok fakadtak. Ám a borostyán is egyre csak erősödött, növekedett, mígnem rákúszott a kis kapura is. Egy alkalommal a férfi, mikor hazatért a kóborlásaiból, nyitotta volna a kis kaput, ám az nem engedett. Úgy tűnt, beragadt a vasalat. Próbálta a férfi megolajozni, de a kapu csak nem engedett, nem akart kinyílni. A borostyán, ami zöldellő és szépséges volt a kert túloldalán, a férfi útját állta.
Élt ebben a faluban egy másik férfi is. Ő is erős volt és magabiztos, jó kötésű ember, olyan, aki mellett biztonságban érezheti magát egy nő. Neki sem volt könnyű élete, de szerette megélni az élet adta örömöket. Az ő földje szomszédságában is élt egy asszony. Karcsú volt, és kedves, mindig volt egy jó szava másokhoz. Magának való természete miatt szeretett a háza körül serénykedni, és a kis földjén egy szép kis kertet alakított ki magának. A férfi a szomszédjában látta, hogy az asszony keze nyomán milyen szép élet sarjad, megszólította hát, és dicsérte a munkáját. Egyre többet beszélgettek a földjeik határán, mígnem egyszer elhatározták, hogy kialakítanak egy közös kis kertet. Mindkettőjük földjéből kikanyarítottak egy kis darabot, és elkezdték közösen művelni. Ez a férfi is sokat volt úton, a dolgai elszólították őt más vidékekre, ám mikor hazatért, mindig örömmel ment ki a közös kis kertbe. Kivitt oda egy kis padot, és ott üldögélve várta, hogy megjelenjen az asszony is. Ő jött is, mindig megérezte, ha a férfi hazatért, és örömmel ment ki a közös kis kertbe. Leült a férfi mellé a padra, hozzábújt, átölelték egymást, és gyönyörködtek a kert látványában. Mert a közös gondoskodásuk nyomán gyönyörű, színes virágokkal teli lett a kert, és megjelentek benne a madarak is, a bogarak is – élettel telivé változott a kert. Került egy kis asztal is a pad mellé, és kis kendőbe csomagolva bor, sajt, kenyér is került rá egyre gyakrabban. A kertjükben ülve közösen falatoztak az asztal és a kert gyümölcseiből. A férfi nagyon megbecsülte az asszonyt és a közös kertet. Amikor eljött az idő, hogy megint útra keljen, melegen ölelte meg az asszonyt, és az arca derűsen nevetett az asszonyra. Az asszony barna szeme szeretettel csillogott, ahogy a férfit átölelte, jó utat kívánva neki. Visszatért a saját kertjébe, gondozta – és gyakran üldögélt a kis padon a közös kertben is. Gyönyörködött abban, amit ketten teremtettek.
Utószó
Ezt a mesét nem gyerekeknek írtam. A saját kapcsolatom történetéből született, de idővel rájöttem, hogy valójában nem két emberről szól, hanem arról, milyen különbség van a birtoklás és a közösen teremtett kapcsolat között.
Ha olvasás közben a saját életedből is felidéződött egy kert, egy kapu vagy egy pad emléke, akkor talán már meg is találta az útját hozzád ez a történet.

